Szívemből, ésszel.....

Komoly 50000.-Ft-os eladásom volt ma /ha-ha-brühühü.../ ezt megünnepelendő a munkaköröm kötelezettségeinek elvégzése után, hogy halálra ne únjam magam, fiatal 30-as társulat blogjait olvasgattam, és döbbenten konstatáltam, hogy  bár magyarul  voltk írva, mégis némelyikből egy büdös szót sem értettem. Többször nekifutottam a szövegeknek, de semmi változás, mintha  szavakat összevissza raktak volna, egyszerűen nem értek belőle semmit. Mások - akik érthető alannyal, állítmánnyal, határozóval és jelzővel együtt értelmes szövegeket írnak- viszont teljesen negatív életfelfogásról tesznek tanubizonyságot, pedig  ezek a fiatalok szinte mind egyetemet végzett, értelmes emberek. Namost, ha én mégsem értem, amit írnak, akkor valószínűleg velem van baj.....Próbálok elgondolkodni azon, hogy hogyan lett belőlem ilyen gyáva, befordulós, bizonytalan, már magamban sem bízó figura? Mikor tört el bennem valami, ami egyre jobban érezteti a hatását, habár elég jól tudom homokba dugni a fejem, hogy ne vegyek tudomást a rossz dolgokról, vagy legalábbis próbálom mondogatni magamban, hogy majd  csak jobb lesz, meg majd megsegít az én jó Istenkém, stb. Hol az a nagypofájú, vidám , magabiztos, sokoldalú, sokszínű lány, aki voltam. A jó tanuló, a vezető egyéniség, a különböző énekkarok "sztárja", a gitározó teenager. A spárgázó, kézenállós, folyton mozgó, ugráló, a rajzszakkör egyik sikeres  emberkéje, akinek kiállították a múzeumban a művét. Aztán az első nekifutásra nem sikerült a felvételi, aztán dolgozni kezdtem, aztán megismertem az exem, férjhez mentem, tanítóképző főiskola, vidéki tanító néni, szentendrei tanító néni,két gyönyörű, okos, ügyes fiúgyermek, a boldogságaim, aztán válás, mert már nem bírtam tovább, hogy nem szeretnek, nem vagyok fontos a férjemnek aztán felnevelni a srácokat, kevés pénz,  váltás, kereskedelem, eladóként, majd üzletvezetőként, majd új cég alapítása az olaszokkal, 11 év, de abból csak 8 év volt jó, ügyvezető vagyok, és mégis egy nullának érzem magam, pedig egész életemben másokért éltem, és akkor voltam boldog, ha mindent meg tudtam adni a gyerekeimnek, vagy az édesanyámnak. Most itt állok, és nem értem, mi történik. Nem tudom a dolgokat befolyásolni. Nem látom a kiutat a nehézségekből, amik egyre szaporodnak. Nem értem ezt az "Új világot", nem értem az embereket. Állandóan úgy érzem, kimaradok valamiből, nem tudok már haladni a korral. Ugyanakkor, otthon tök jól érzem magam, ha biztos lehetnék abban, hogy amíg élek, kitart a kis pénzem, akár még nyugodt is lehetnék. De amikor úgy érzem, hogy nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, nagyon el tudok keseredni. Fúúú!!!!! Nem is tudom, hogy miket érzek? Ide már  lassan egy pszichiáter kéne, kár, hogy ismerek egy párat személyesen, s ezért semmi bizalmam nincs hozzájuk......Nnnna De jót depiztem!!!!!!Kéne valami pozitív!!!!!!!!!!! Ja, majd hazafelé olvasom a Katedrálist! Már a 600. oldal körül járok, kurvajó!!!!!!!!!