Szívemből, ésszel.....

A szabadnapjaim elmúltak, semmi különös nem történt. Szombaton mostam, vásárolni se nagyon volt kedvem, csak a kisboltba mentem el kenyeret, tejet venni, meg a kisbódéban epret. A szükséges rendrakás, kis takarítás után jött a nagy zuhé, nem is csináltam mást, csak olvastam. Szombat este be is fejeztem a "Katedrálist" Nagyon örülök, hogy megvettem ezt a könyvet, megint ugyanazt éreztem, mint mindig, ha jó könyvet olvasok: együtt örültem, féltem, bánkódtam, szenvedtem a szereplőkkel, és borzadoztam a sötét középkor szörnyű hatalmi harcain, az emberi gyarlóság és gonoszság megnyilvánulásain. Elképzeltem a kis falu  Kingsbridge fejlődését és tönkretételét, aztán az újabb feltápászkodását, s a benne élők életminőségének óriási változását, az emberi tudás csodálatos növekedésének a lépcsőfokait....Az, hogy Ken Follet egy kis  szerelmet, erotikát, önfeláldozást is tett a történetbe, talán még emberibbé változtatta a sötét középkor eseményeit. Akkor is megéltek mindenféle emberi érzést, de  az biztos, hogy  szomorú, ugyanakkor érthető a szereplők életfelfogása. Ha belegondolok, hogy  700 év távlatában nem változott meg gyökeresen az emberi természet. Hatalomvágy, gőg, hiúság, pénzsóvárság, aberrált  kéjsóvárság, erőszak, gyilkos indulatok, gonosz, rosszindulatú emberi kapcsolatok....Akármelyikkel ma is találkozunk, legfeljebb nem olyan gyakorisággal mint azokban az években. Lehet, hogy a tudomány, a technika óriási mértékben fejlődött, de az emberi természet nem sokat finomodott.....Most már a második kötetet olvasom "Az idők végezetéig" címmel, hát itt is vannak történések, amik fel tudják zaklatni a lelkemet, sokszor nem is tudom, jó-e, ha ennyire beleélem magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy otthon ne csinálnám meg, amit kell, két adagot kimostam, kiteregettem, ebédet főztem /fini meggylevest, meg zöldbabfőzeléket, rántott husival/ el is mosogattam, pakoltam, szóval rend, nyugalom van otthon, de az összes szabadidőmet most az olvasásnak szenteltem. Már az 526.oldalon tartok, úgyhogy két nap, és vége a könyveknek. Az a baj, hogy ilyenkor inkább kevesebbet alszom, mert annyira hatása alá von a  regény, hogy nem tudom letenni. Addig legalább nem gondolok a saját nyűgjeimre.
Ja...Nagyobbik fiam  és a menyem meghívtak, hogy töltsek velük augusztusban 3 napot Balatongyörökön, igazán meghatott.....Remélem, jó idő lesz!!!!Sokat gondolkozom, hogy elmenjek-e egyedül valahova nyaralni, van-e értelme egyedül....Hiszen otthon is tudok pihenni, strandra is el tudok itthon menni, és anyagilag is olcsóbban megúszom...Kezdek zsugori lenni, félek, hogy elfogy a pénzem, és valahogyan most nem túlzottan jól mennek a dolgok....Ami a hangulatomat illeti, nehezen dolgozom fel, hogy kisebbik gyermekem, már alig-alig van itthon. Este sokszor a barátnőjénél, vagy valamelyik havernál. esetleg az apjánál alszik. Amikor itthon van, akkor vagy alszik, vagy mit tudom én mit csinál fenn a szobájában. Nem takarít, nem rak rendet, ha célzást teszek rá, rögtön arcokat vág, már nem is merem folytatni, pedig nagyon elkeserít. Jó tudom, ő is szeretné élni a  SAJÁT életét, de azért nemcsak ez az egy módja van az önmegvalósításnak....Főleg  a szórakozás az , ami kitölti az életét, állandóan kritizálja a világot, a társadalmat, sokszor beszél  szerintem butaságokat, de már nem veszi komolyan  az én eltérő véleményemet, nem én vagyok a kompetens személyiség, akire érdemes hallgatni....Mivel alig van itthon, nem tudom megvalósítani, hogy mosson magára, pláne, hogy vasaljon, ha nem akarom, hogy rendetlenül menjen dolgozni, kénytelen, kelleten ki kell mosnom a cuccait, és nincs lelkem, hagyni hányódni, ki is vasalom, de nagyon bánt, hogy még csak meg sem próbálkozik ezzel a fajta önállósággal, pedig beszéltünk róla....Nem merek  erről beszélgetést kezdeményezni, mert az megint csak veszekedést szítana, ugyanakkor nagyon bánt, hogy igazából csak enni jönnek le a barátnőjével, azt  kedvesen meg is köszönik, sőt már túlzásbamenően meg is dícsérik - gondolván, hogy én ennek biztosan örülök-  s aztán huss, rohannak fel....Jó, megértem, hogy szeretnek együtt lenni, ennek van most az ideje, de miért nem lehet rendet rakniuk és tisztaságot maguk körül, miért tartják ezt feleslegesnek, miért nem nőnek már igazán fel? Miért nem fogják fel, hogy nemcsak az élvezet az élet, hanem kötelességek is vannak? Nem tudom, hogyan birkózom meg ezzel a problémával, mert ez nagyon zavar.Nem akarom elüldözni, de azt sem szeretném, hogy  így éljünk együtt, illetve hát most már talán nem is együtt.....Nagyon nehéz ez az egész....Önző vagyok, és igazságtalan, mert azt szeretném, ha megfelelően gondoskodna magáról  és az otthonáról??????Tudom, hogy a fiatalok hajlamosak arra, hogy nem szeretnek takarítani, meg gondoskodni, na de ő már nem kamasz!!!!!!!Én annak idején, tulajdonképpen azt a pénzt, amit anyukámtól kaptam, 2millió forintot, erre a lakásra költöttem, az ő nevükre, mármint a két fiaméra. A saját pénzemből még  párszázezret ráköltöttem a berendezésre, hogy kellemes környezetben élhessenek. Akkor nem is sajnáltam, de most bánt, hogy hagyja tönkremenni. Az ablakkkereteket festeni kellene, festeni kéne a falakat is, rendbetenni , konyhává alakítani az előszobát,  felújítani a fürdőszobát,  hogy egy  fiatal pár élhetne normálisan benne, de nem , neki erre nincs igénye. Nem akar igazából itt élni, mert távol /1/2 óra..../ van a várostól, a barátoktól, a pesti ÉLET-től. Szerintem nem is fogja fel, micsoda előnye van a saját korosztályával szemben, hogy elvileg van egy kis 32 m2-es lakása. Ahhelyett, hogy ehhez  a pillanatnyi helyzethez igazítva némi kis munkával és átalakítással próbálkozna,hogy kettejük számára megfelelő otthont teremtsen,  inkább kifelé tekintget. Ha elmennek a barátnőjével albérletbe, rengeteg pénzbe kerül, s szerintem, aki bérbeadja a lakását, nem engedi, hogy teljesen lelakják, ha nem tartanak tisztaságot, egyszerűen kiteszik őket. Nem tudom, mik a terveik, nem nagyon osztanak meg velem semmilyen elképzelést, és anélkül, hogy tolakodásnak érezném, nem merek kérdezősködni a  dologról.Lehet, hogy távolabb szeretnének lenni tőlem, hogy ne  szólhassak bele az életükbe, ezt megértem , én is úgy gondoltam, mikor férjhez mentem és elköltöztünk, hogy bár imádtam a szüleimet, de a saját  elképzeléseim szerint akartam élni. Na, de ők nem állnak olyan jól sem anyagilag, sem pedig karrierben, hogy megengedhessék maguknak, hogy ilyen lezseren fogják fel az életet. A két család - a kislány szülei, és én - nyilván a gyermekünk iránti szeretet miatt nem akarunk folyton vitatkozni velük, csendben tűrünk, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Én tudom, hogy nagyon fájna, ha elveszíteném a gyermekem szeretetét, vajon ő miért nem tart attól, hogy elveszíti az én szeretetemet???? Milyen kultúrált és igazságos megoldás volna erre? Hogyan lehetne szeretettel, de határozottan megoldani ezt a komoly problémát? Vajon mások is küszködnek ilyen helyzetekkel?  Nnna, ahhoz képest, hogy a "Katedrális"-ról kezdtem írni, eléggé elszaladt megint az agyam...Sajnos nincs senki, akivel ezeket a dolgokat meg lehetne beszélni...Most megint negatív periódusban vagyok, sajnos.