Szívemből, ésszel.....

A szerda a takarítás napja volt, aztán fodrászhoz mentem, hogy csinos legyek estére, de bevallom, kis csalódás volt számomra a találkozó. Laci pontos volt, kedves is, de kicsit már úntam a "tökéletes család"-ról, a sikeres gyerekekről, és feleségről szóló tirádákat. Persze ez az én hibám, mert nekem nem ilyen jó a helyzet, s nyilván írigykedem rá, de valahogy olyan unalmas volt az egész este. Gondolom, pontosan érzem, hogy nincs ennek az egésznek semmi perspektívája,  s ez rávetíti árnyékát  a találkozásunkra. Nem tudok, és nem is akarok "csábítani", nem tudom hozni a jobbik formámat, mert minek? Búcsúzáskor meg sem kockáztattam egy intimebb érintést, s ő pedig azt mondta, hogy ne csak ő jelentkezzen, hanem én is keressem őt - nem fogom.... Valahol a lelkem mélyén tudom, hogyha szabad lenne, be tudna indulni bennem valami vonzalom, de így, kizárt...Azt reméltem talán, hogy a 38 év utáni lelkesedés valami mélyebb érzelmet takar, de hát nem... Csütörtökön  voltam a könyvelőnél, azután  kicsit tekeregtem a békási piacon, vettem egy farmer térdnadrágot, meg egy papucsot, epret, barackot, ezt azt. Kb 2-re értem haza. Főztem gyorsan egy kis lecsót - isteni finom volt, aztán nekiálltam vasalni. /Naná, hogy kivasaltam Andris cuccait, de most már bánom..../Pénteken füvet nyírtam, főztem egy kis tökfőzeléket, pörkölttel - hogy ha esetleg hazajönnek legyen mit enniük /Na, most már ezt is bánom./..Andrishoz mikor felmentem, 9 ó 15-kor, még ott állt egy szál gatyában, pedig a HÉV 22-kor indul, s azzal éppenhogy beér a munkahelyére. Persze fel voltam háborodva, mire elkezdett üvölteni, hogy hagyjam békén, ne szóljak  bele a dolgába, s mindezt olyan hangnemben, hogy a szívem szakadt meg. A lakásában disznóól, a barátnőjének a csincsillái az előszobában, alom, szemét kiszórva, a csincsillák a ketrecből kivéve, a fürdőszobában rohangálnak, a kivasalt holmik csak ledobva, egyszerűen egy rémálom...Namost a beteges takarítás mánia és a fenti látvány között azért lehetne más, valami közbülső  alternatíva is, nem? De gyorsan lementem,mert nem bírtam elviselni a csalódást és a feszültséget. Délelőtt jól kibőgtem magam. Annyira igazságtalannak érzem a helyzetet, és annyira bánt, hogy ilyen végtelenül szétszórt, rendetlen, felelőtlen a gyermekem. Folyton azt kérdezem magamtól, hogy lehet, hogy ennyire gyökeresen ellenkező életvitelű, mint amire neveltem????? Ő neheztel azért, hogy nekem "semmi se jó", de hát mi lehetne jó ebből az alapállásból, ahogyan ő él?  És mindig attól rettegek, hogy erről a munkahelyéről is el fogják küldeni, és akkor mit csinálok? Nyilván mint anya, segíteném, de ez nem egy egészséges megoldás, nem lehet, mint egy nagyra nőtt csecsemőt  eltartani, ő pedig lazán szórakozna, nappal aludna, és én gondoskodnék róla. Ezt nem tartom igazságosnak. És most már tudom, hogy nem is vagyok hajlandó csinálni. Elég volt 30 év!!!!!És még csak nem is értékeli....Ilyen hangulatban mindig megrémülök, hogy milyen rosszakat tartogat még az élet??? Annyira szeretnék nyugalomban és biztonságban élni!!!És szeretetben a gyerekeimmel, unokáimmal. Miért ilyen nehéz????