Megint elküldtem egy konyhatervet, árajánlatot. Sokat vacakoltam vele, mert amikor a felső szekrényeket akartam betenni, az istennek sem sikerült...Iszonyú dühös tudok lenni, ha nem értek valamit. Végül nagy keservesen valahogy összejött a dolog, csak az a baj, hogy nem tudatosan , tehát legközelebb, ha hasonló problémával küszködöm, nem tudom mit is csináltam? A vevő legalább reagált rá, bár drágának tartja. Most még azt is kéri, hogy elemenként adjam meg az árat....Megcsináltam, dehát azt is megmagyaráztam, hogy egy adott méretű konyhánál a minimálisan szükséges elemek és az optimális megoldás között kb. max 200.000.-Ft a különbség, na most, hogy 1.723.000.-Ft vagy 1.523.000.......szerintem, akinek ilyen igénye van, annak ez a 200.000.-Ft semmit sem jelent....Ezek a felesleges munkák, de hát legalább telik az idő.....Más...A családi összejövetelen megint hoztam a formámat, vagyis én útálom az üres fecsegést, viszont információ-éhségben szenvedek, érdekel a fiatalabb generáció élete is, így minden gondolkodás nélkül teszek fel "provokatív" kérdéseket. Keresztlányom férje egy eléggé fura figura. Ambivalens személyiség...Lánytestvére Ausztriában él, zongoraművész és tanár, ő a szülők "jól sikerült" gyereke. Bence nehezen találta fel magát, de végülis az egyik bankba sikerült bejutnia, oktatásban résztvennie, s így elég jó állása lett. De.....Azt a munkakört, amit a többiek munkaidőben jól el tudtak látni, ő 2-3 óra plusz időtöltéssel tudta csak abszolválni, ami egyrészt fárasztó, másrészt állandó önbizalom-problémával küzdött, és útálta a munkahelyét. Azért mondom, hogy útálta, mert kérdésemre, hogyhogy velünk tudsz lenni, szabadnapot kértél a bankban? - azt a meglepő választ adta: Már két hónapja otthagyta a bankot, és egy jóbarátjával kft-t alapítottak, és valahol Zalában faházakat építenek, és ingatlan forgalmazással, meg mit tudom én milyen welnesz, franc tudja miket akarnak csinálni, persze hitelből.....Leesett az álla mindenkinek, saját anyósa, apósa sem tudott a dologról. Ahogy én eddig a srácot ismertem, hát nem igazán fér bele ez a vállalkozósdi, de hátha?????????Kívánom, hogy sikerüljön, mert pont ezt utálom magamban, hogy sohasem mertem kockáztatni, akkor meg nem lehet előre lépni semmit.A fiú bizonyos fokig málé, de ugyanakkor jólelkű ember. Érdekes az életfelfogása, alig volt eddig is a családdal, mert munka mellett még rendszeresen valami alapítványban talált barátokat és feladatokat, s ott érezte jól magát. Keresztlányom - gondolom - hogy nehogy elveszítse élete párját, szintén ebbe az alapítványba jár, a gyerekeket sokszor csapják oda a nagymamához. Ugye milyen fura ellentmondás? Tényleg hihetetlen mennyire különbözők vagyunk. Ők így gondolják helyesnek, sa gyerekek tulajdonképpen imádják a szüleiket - ezt lehet látni a viselkedésükön, jól tanulnak, nagyjából rendben van minden velük. Hát most, hogy ez az építkezősdi elkezdődik majd Zalában, nem hinném, hogy nap-mint nap haza fog járni Bence, úgyhogy a családi életük nem lesz túl jó, de lehet, hogy nekik ez nem probléma....Ahány ember, annyiféle felfogás.....Mindezt csak azért írom le, mert tényleg így öregen kezdem csak felfogni, hogy nem létezik olyan, hogy "normális élet" - a szüleinktől kapott útmutatások ma már nem érvényesek. Mindenki másképpen keresi a boldogságát, a sikereket, más- és más életcélok vannak. 10 -20 ével ezelőtt óta iszonyatos nagy változások történtek a társadalomban, a gazdaságban, az életfelfogásban, az értékekben, szóval, ezért nem találjuk mi 50-60 évesek a helyünket ebben az újfajta körforgásban. Nagyon erősen visszahúznak a neveltetésünk, szülői mintáink, nehéz elfogadni, hogy ma "más a módi". Pótanyám /anyu nővére/ szerint Bence lépése hülyeség, biztos, hogy belebukik, hogy hagyhatott ott egy ilyen jó állást a bankban, milyen felelőtlen, hogy az alapítványban működik, ahelyett, hogy a gyerekeivel törődne, stb, stb. És érzem, hogy bennem is elsőre ugyanilyen érzések indultak el, de utána- használva az agyamat, be kell látnom, hogy ez is járható út lehet, hiszen azért sok embernek sikerül...Ha mindenki olyan változtatás képtelen lenne mint mi, akkor rengeteg frusztrált, boldogtalan ember lenne bizonyos munkahelyeken, ahol ugyan fizetése van, de a munkáját nem örömmel és sikerélménnyel végzi. Kíváncsi lennék, hogy az én generációmban kik, hogyan vélekednek erről. Érdekes módon a baráti körben szinte soha nem beszélnek a munkájukról.....Mondjuk a barátnőmmel megbeszéljük a tapasztalatainkat, de a többiekről semmit sem tudunk. "Nem publikus"
Na, mára esmeg elég a szövegből........
