Szívemből, ésszel.....

Hónapok óta foglalkoztat a gondolat: én pozitívan vagy negatívan gondolkodom-e???
Alapvetően mindig is optimista voltam - bár az élet nem annyira igazolta  optimizmusomat, de az biztos, hogy nagyon értékeltem mindig is, hogy a Jóisten egészen mostanáig egészségben tartott, s amikor itt-ott látok, hallok beteg emberekről újságcikkeket, tv-riportokat, bizony ezredszer is hálát adok az égieknek, hogy 57 év alatt nem kellett sokszor nyomnom az ágyat, vagy szenvedni különböző fájdalmas betegségek miatt. Be is látom, hogy talán a legfontosabb dolog ez az életben, és minden egyéb csak ezután jön...De az is igaz, hogy igyekeztem viszonylag egészségesen élni, nem iszom, nem dohányzom, és 15 éve  nincsenek
méltatlan , kicsapongó kapcsolataim /erre ugyan nem vagyok büszke, de nem is szégyellem..../Az élet így hozta....Sok olyan  újságcikket, tv riportot, blogot  láttam, olvastam, hallottam, ahol az emberek a pozitív gondolkodásról úgy beszélnek, hogyha Te úgymond pozitívan gondolod a dolgokat, akkor bejönnek, az álmaid megvalósulnak, megtalálod a társad, kilábalsz a bajaidból, betegségedből...Azért ez nem egészen így van....Hiszen mikor úgy érzed sok gond van körülötted, akkor megpróbálsz tenni valamit, hogy helyére tedd a dolgokat, segíts magadon - Isten is megsegít, de van egy pont, ahonnan már  nem tudsz tovább lépni, megáll a tudomány, és hiába lennél pozitív, nem történik semmi változás. Csak egy, személyes példa: Nagyobbik gyermekem informatikus, vezető beosztásban, jó helyzetben, sikeres, boldog családapa. Vele minden rendben van. A kisebbik fiam is értelmes, okos, de mégis valami átok ül rajta. Pár éve elvesztette az állását, és nem képes kilábalni ebből a helyzetből. Pár hónapig már boldogok voltunk, mert felvették egy céghez internetes moderátornak, de amikor a próbaidő lejárt, elküldték. Ilyenkor nem kötelesek megindokolni, miért? Látszólag nem volt a munkájával semmi gond....Ő teljesen maga alatt van, azt mondja, nem képes 29 évesen elmenni tanulni, nem is tudja, mit szeretne csinálni. Nagyon jól ért felhasználói szinten a számítógéphez, grafikákkal foglalkozott a régebbi munkahelyén, s azóta sokat fejlődött. e papírja nincs erről, meg a jelentkezéseit szinte mindig elutasítják. Nos itt hiába a pozitív gondolkodás, egyre reménytelenebb a helyzet, olykor alkalmi munkákkal keres pár ezer forintot, de szerintem az önbecsülése valahol a béka feneke alatt van, ugyanakkor nincs benne elég erő , a "csakazértis megmutatom" érzés abszolút hiányzik belőle, csak a letargia van, és a struccpolitika, hogyha nem beszélünk a kérdésről, akkor nincs is olyan nagy baj.....Én pedig egyre jobban rettegek: mi lesz, ha én már nem tudok majd dolgozni, hogyan fogom fenntartani a lakásunkat, és őt személyesen. Mert ugye amíg énnekem lesz egy szelet kenyerem, addig neki is lesz egy fél, hiszen a gyermekem, na de neki élni kellene a normális életet, család, gyerekek, saját otthon......Mi lesz vele, ha én nem tudok már annyit összeszedni, hogy kettőnknek is elég legyen? Kihez forduljak? Ki tudna segíteni? Nem is nekem, hanem neki??????? Hát most hogyan gondolkodjak pozitívan??????